Kritika Harold Pinter Az étellift című drámájáról

Október 10-én lenne 82 éves a 4 éve elhunyt Nobel-díjas angol drámaíró Harold Pinter, aki nemzedékének – a II. világháború utáni angol munkásosztálynak – színházi szemléletét világszerte ismerté tette műveivel, melyek közül legismertebbek A gondnok (megtekinthető a Szkéné Színházban), Az étellift vagy az Árulás. Munkássága ugyanakkor túlmutat a színházak falain, ugyanis forgatókönyvíróként is tevékenykedett, nevéhez köthető Az utolsó filmcézár (Robert De Niro, Tony Curtis) és A francia hadnagy szeretője (Meryl Streep, Jeremy Irons) filmklasszikusok forgatókönyve, valamint színészként is feltűnt a mozivásznon, például a 2007-es Mesterdetektív című krimiben (Michael Caine, Jude Law). Ezen alkalomból úgy döntöttem, hogy gorcső alá veszem egyik ismert drámáját, Az ételliftet.

Harold Pinter (forrás: http://www.telegraph.co.uk/)

A konyhához kapcsolódó témák – ha színházról van szó – számomra mindig kecsegtetőek, nem csupán a főzés iránti kíváncsiságom, hanem A konyha című Arnold Wesker darab miatt is, ami talán, megengedhetem magamnak, legnagyobb színházi élményemet adta középiskolásként. Senkit sem hagyott érintetlenül az előadás, emlékszem, nagy volt a felháborodás az iskolában: a konzervatív, Spiróhoz nem szokott nézők a szóhasználatot támadták (érettségin csak nézték a Csirkefejet), míg azok, akik a színház szórakoztató voltát várták volna, a hosszú és unalmas első felvonásvéget kifogásolták, pedig ilyen jót még nem láttam, gondoltam, ha lejött volna egy színész a színpadról, felvezet, hogy maga helyett a továbbiakban én alakítsam a karakterét, akkor sem lettem volna ennyire az előadás része. Az edények monoton zajával a nézőből egy gürcölő szakáccsá váltunk, azt hallottuk, amit ők hallhattak, azt éreztük, amit ők érezhettek, nyomasztó feszültséget, s ezt ők unták! Ezekkel az emlékekkel vettem a kezembe s kezdtem el olvasni Az ételliftet, hogy majd valami hasonlót kapok. Várakozásaim azonban nem teljesültek maradéktalanul, a két mű egyszerre áll igen közel egymáshoz, az asszociáció tehát nem véletlen, ugyanakkor meglehetősen mások is.

A II. világháború utáni angol dráma-író nemzedékhez tartoznak a szerzők, akiket szoktak dühöngő fiataloknak nevezni John Osborne művét megidézve, pedig abban se sok dühöngést lehet felfedezni, inkább csak kapálódzást, így nem véletlen, az irányzatra szívesebben használják a kitchen-sink dráma elnevezést, ami utal azon törekvésükre, hogy a polgári szalonok helyett a társadalom perifériáját kívánták bemutatni. Az Arts Theatre Club adott helyet nekik, Pinter és Wesker is itt mutatták be első darabjaikat az 50-es évek végén, köztük Az ételliftet és A konyhát. Ugyanabban a közegben keletkeztek, így nem véletlen, hogy kiinduló helyzetükben is vannak hasonlóságok, mindegyikben a szereplők az adott helyhez vannak kötve, cselekvéseik arra a helyiségnyi térre redukálódnak, de az igazi történések ezen kívül zajlanak, de míg Wesker konyhájában az eseménytlenség 28 szereplő kavalkádja közepette káosszá válik, addig Pinter két alakja az ürességben tengődik.

„Két ember egy szobában – ez a kép nagyon sokszor foglalkoztat.”

Bent és Gust egy egyszerűen berendezett szobában találjunk, miközben próbálják elütni az időt. Ben újságot olvas, Gus pedig körülötte sertepertél. Nem tudok nem, a már említett Osborne darabra, a Dühöngő ifjúságra gondolni, aminek kezdő képsora teljesen megegyezik ezzel, s a két alak ezalatt ott is hasonlóan pozíciónálódik: a vezér alak olvas, a másik pedig nem tud mit kezdeni magával. Próbálom megfejteni, hogy miért lehet ez, hiszen nem tűnik jellegzetes motívumnak mindez, amit így érdemes lenne ismét használni, bár kétségtelen alkalmas a két fél viszonyának bemutatására. Talán Pinter egy színházi kísérletet hajt végre Osborne Jimmyjével és Cliffjével: mi lenne, ha kiragadnánk ezt a két teljesen átlagos embert az otthon ismert légköréből, mit lehet kihozni egy ártatlannak, mindennapinak induló délutáni teázásból? Másra nem tudok gondolni, s ezt támasztja alá maga Pinter is: „Két ember egy szobában – ez a kép nagyon sokszor foglalkoztat. A függöny felmegy, és fölmerül a számomra roppantul fontos kérdés: mi történik a szobában lévő két emberrel? Vajon valaki kinyitja-e az ajtót, és belép-e rajta?”

A szobában lévő két ember vár, ez a várakozás minden egyszerűsége ellenére sem mindennapi, valami furcsaság rejlik mögötte. Lassan araszolva egyre több sejtésünk alakul ki, de a furcsaságról nem tudunk meg semmit. A szereplők számára az, hogy ott vannak adott, nem is gondolkodnak rajta, az, ami történik, szintén adott, s akármennyire szokatlan is nem foglalkoznak vele. Az újsághír szereplőjének tettéről lehet beszélni, de önmagukról nem. A jelentéktelen dolgok felerősödnek, a fontosak elkallódnak. Egyszer egy borítékban tíz gyufaszálat csúsztatnak be az ajtó alatt, de nem kezelik úgy, mint egy feladványt, a gyufa az gyufa, akkor is, ha így érkezik, épp jól is jön, így továbblépnek. Az olvasó érzi, hogy valami nincs rendben, biztos készül valami, van valami rejtély, de a szereplők közönye miatt nem tud igazán kibontakozni ez az érzés, majd hirtelen véget is ér a darab a „hosszú csend” és a „farkasszemet néznek” instrukciókkal. Persze nem kell különösebben élénk fantázia, hogy elképzeljük, de hiányzik a díszlet, a színészek és a rendezés, jó lenne látni, ahogyan Gus a cipőfűzőjével babrál, vagy hallani, ahogy az étellift csattanva megérkezik.

„Az emberek közötti kapcsolat önmagában olyan ijesztő, hogy inkább elbeszélnek egymás mellett, másról beszélnek, mintsem, hogy kapcsolatuk gyökereit érintsék.”

Nem az a fontos, kik ők valójában, hanem az, hogy ebben a helyzetben kikké válnak. Ben és Gus látszatra társakként indulnak, de Ben vezető szerepére hamar fény derül, s innentől Gus fokozatosan csúszik ki eredeti szerepéből s válik áldozattá. Alig észrevehető, ahogyan mindez megtörténik, finom kis utalások vezetnek odáig. A lassúság, a finom kis részletek fokozatos feltárulása jellemzi a művet. Ez nem azt jelenti, hogy vonatott lenne, hanem inkább, hogy sejtelmesen lappangó, olyan, mint mikor egy őszi reggelen felszáll a köd, s minden kitisztul. Mivel az alap szituáció nem nyújt nagy lehetőséget az eseménydús cselekményre, ezért fontos szerepet kapnak a párbeszédek, nem annyira konkrét információ tartalmuk, mintsem a mögöttük rejlő jelentések miatt. A befogadó jó terepkutató módjára kezelheti őket, hogy mélyebb összefüggésekre bukkanjon, s Pinter megfelelő segítséget ad ehhez, de nem ad mindent készen.

Ben határozottabb, higgadtabb, mint Gus, aki hagyja, hogy egyszerű kis érzelmei elragadtassák, például, hogy nem érzi jól magát, mert nincs kilátás, vagy nem tud teázni, mert kifogyott a gáz. Ahogy gyűlnek ezek a kis morzsák, egyre inkább érezzük, hogy Ben felsőbbrendű, valamit tud, talán Gus valamit érezhet ebből, de hiába próbálkozik. Gus végzetéhez aprólékos út vezet, amit Pinter gondosan kikövez, de hagyja, hogy az olvasó bukkanjon rá.

A folytatáshoz kattints a piros mezőre!

„Bennünket csak az érdekel, ami most, az alakok életének ebben a sajátos pillanatában történik”

Egy Pinter darabban nem lehet igazán tudni, csak sejteni, így van az olvasó Az étellifttel is. Lassan kezd kiderülni számára, miről is van szó, de sohasem lehet biztos benne, hiszen semmi konkrétum nincs a birtokában, amit kapunk nem sok, Pinternél mégis beszédes, de nem bőbeszédű. Talán nem is kell ennél több? A szereplők cselekvőképessége egy szobára van korlátozva, Pinter nemcsak elzárja, eltávolítja őket a külvilágtól, ki is szolgáltatja neki őket, mert közben sorsuk odakinn formálódik, ezért nem is veszítjük el teljesen a szobán kívül eső világot, kapunk összeköttetést, ami egy tárgyba öltve jelenik meg. A bedobott levél, majd az étellift közvetít, a kérdés csak az, hogy mit. Érezzük tehát, hogy az ételliftnek fontos szerepe van, de ezt a cím után el is várjuk. Nem is meglepő, hogy Pinter központi helyre tette azt, a fal középső részére, a két ágy, azaz Ben és Gus közé, ami azért kicsit szokatlan elrendezés egy szobának, még ha az valami ideiglenes szállás is. Természetesen ez sem véletlen, mint ahogy az sem, hogy annyira magától értetődőnek veszik a fentről jövő felszólítást, hogy arra gondolkodás nélkül reagálnak. Mindennek jelentősége van, csak nem tudhatjuk mi az. A kulcs az utolsó jelenet, addig ezek csak apró abszurd momentumok, amik mellett könnyű elsiklani, mert csak utólag nyernek értelmet. Az ember várna valami csattanós végkifejletet, hogy végérvényesen kitöltődjenek ezek a fakó elemek, várna valami alátámasztás, hogy jól festett. Meg is kapjuk a csattanót, de mintha nem lenne elég hangos, mintha szét lenne szórva, el lenne aprózva, az igazi csattanások az étellifttel érkeznének, de utólag már nem lehet kellőképpen felhangosítani azt.

„Nincs szükségünk arra, hogy a kritikusok megmondják a közönségnek, hogy mi kell gondolniuk.”

Nem egy kifejezetten olvasásra való drámát kapunk Az étellifttel, mert az egyes elemek nem tudnak teljes értékűvé válni, bár részletes instrukciókkal vagyunk ellátva, s a párbeszédek tökéletesen kidolgozottak, mégsem üt igazán ebben a formájában. Ahogy A konyha is, azt hiszem ennek a darabnak is fontos eleme, ahogyan a nézőtéren ülőket bevonja a darabba, s nézőpontjukat meghatározza. Az említett darabok erőssége abban rejlik, ahogyan szinte film módjára próbálja az egyirányú befogadást új utakra terelni. Így nem lehet elvitatni a darab jelentőségét, hiszen már ez a kezdeti alkotás is kifejezi a Pinter munkásságára jellemző jegyeket. Ahogy Koltai Tamás írja róla a Nobel-díj elnyerése kapcsán: „Nagy drámaíró. Szűkszavú, pontos, helyet hagy a képzeletnek. Korszakos irodalmi értéke ellenére sem „irodalmi író”. A színpad mestere, de nem színpadmester, hidraulikák és effektek mozgatója, mint a színház iparosai, hanem a szavakkal és elhallgatásokkal kijelölt belső színpadé, amelynek terepét fellengzősen az emberi titkok terráriumának nevezhetjük.” Ennél jobban nehezen lehetne összefoglalni mindazt, ami Pinterre oly jellemző: egy természettudós attitűdjét vitte be a színházba azzal, hogy mikroszkóp alá helyezte, felnagyította és ezáltal láthatóvá tette az élet apró mozzanatait.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s