Albérletünkben én vagyok az, aki (leginkább?) nyitott az önsegítő irodalomra, és az ezzel kapcsolatos   tapasztalatait előszeretettel sulykolja a többiekbe. Pénteken kaptam Rosefleur-től egy, a szerző által kritikainak szánt cikket facebookon (köszi!), aminek hatására egyrészt rájöttem, hogy még a legközelebbi barátaimnak sem sikerült átadnom, hogy szerintem mi is a pozitív hozzáállás igazi természete, másrészt megihletődtem annyira, hogy nekiálljak írni erről egy nagyobb lélegzetvételű bejegyzést. Természetesen nem azért, mert úgy gondolom, hogy én vagyok az értelmezők gyöngye, és meggyőzni sem szeretnék senkit semmiről, egyszerűen csak kedvet kaptam egy tisztázó cikkhez selfhelp témában 🙂

Miért is..?

Rögtön azzal kezdeném, hogy szerintem a boldogság tudatos keresése bizonyos lelki alkatot, reflexióra való képességet, és időt kíván. Utóbbi az, amiből manapság ugye nincs senkinek, de korábban is azok “kiváltsága” volt, akik nem éltek létbizonytalanságban. Hadd hozzak személyes példát a három kritérium összjátékáról.  Apukám sokat mesélt arról a nyomorról és szegénységről, amiben felnőtt, nagymamám pedig rengeteget sztorizott a falusi életformáról. Amit megtanultam a történetekből, és abból, aminek a későbbiekben tanúja voltam valamilyen formában, az, hogy a mindennapi betevőre fókuszáló létmód nem igazán enged teret az (ön)reflexió számára. A gondolatokat nagyjából leköti, hogy dolgozni kell, különben éhen halunk, még ha a munkában nincs is öröm, a monotónia pedig nem nyújt semmiféle szellemi táplálékot. Az már egyénfüggő, ki hogyan viseli ezt; azt hiszem, a családomban mindkét végletre van példa, ugyanis apai nagymamám nem sokat emésztette magát az élet nehézségein, pedig megtapasztalt sok mindent, kezdve a II. világháborúval – anyai nagypapám viszont az a típus volt, aki átérezte a helyzetek keserűségét, pillanatnyilag pedig fröccsel (is) vigasztalódott. (Félreértés ne essék, nem olyan valakire kell gondolni, aki a negatív végletbe esik [és minden este kocsmázik, aztán hazamegy megverni az asszonyt]. Papámnál szelídebb ember nem hiszem, hogy élt valaha.) Előbbi 88 évet élt, utóbbi 65-öt. (Természetesen nem állítom, hogy a családomban előforduló esetek általánosíthatók, az viszont tény, hogy léteznek tanulmányok, amik a személyiség és az immunrendszer közötti kapcsolattal foglalkoznak.) Úgy hiszem, hogy bár a létbizonytalanság természete részben megváltozott, ugyanúgy jelen van azáltal, hogy mindenki “eldobható”: ha nem játszod tökéletesen a kívánt szerepet, ha hibázol, le leszel cserélve. Röviden, ha valaki már elér arra a szintre, hogy anyagi igényeinek minimumát ki tudja elégíteni (van mit ennie minden nap, van hol laknia), akkor is rajta marad az a lelki nyomás, hogy ez egyik napról a másikra megváltozhat. Az ellentétes oldalon ott vannak azok, akiknek nincs gondjuk a megélhetésre, de nem állnak le végiggondolni, kik is ők valójában – azért, mert a hajszában nincs rá idejük, és/vagy azért, mert nincs meg az erre való képességük,  és “beérik” a rövidtávú örömökkel. (Aztán nem értik, mi a baj velük, vagy az életükkel.)

Összefoglalva: véleményem szerint azok a lelki alkatú emberek válnak boldogtalanná, akik szívükre veszik a dolgokat, akik megérzik, hogy valami nem jó – legyen ez a változó helyzetekkel való lépéstartás nehézsége, vagy az állandósult, örömet nem okozó körülményekből való kitörés képtelensége – és nem tudnak tovább lépni. Utóbbi az igazán lényeges, a megrekedésre való hajlam. Ezt az állapotot lehetséges pillanatnyi örömökkel palástolni, de a tüneti kezelés ugyanúgy az elégedetlenség létmódját eredményezi. A tudatos boldogságkeresőkben megvan a tenni akarás, a lényegi változtatáshoz azonban önismeret szükséges, hiszen a probléma gyökere csak ezáltal fedi fel magát. Ehhez pedig idő, türelem, és szabad szellemi kapacitás szükséges, ami a mai munkatempó mellett elég problémás trió.

Miután szinte alapállásban megterhelés éri a lelket a megfeleléskényszeren keresztül abban az esetben is, ha valaki nem annyira jómódú, valószínűleg manapság vannak a legtöbben azok, akik boldogtalanok. Ráadásul a szerepek kielégítésének igénye és az időhiány egymást generálják: az ember megfeszül, hogy teljesítsen, és nem marad a szellemének energiája arra, hogy reflektáljon, a reflexió hiánya viszont egyszerűbb, és ennélfogva vonzóbb megoldásnak kínálja, hogy az ember valami külsőnek akarjon megfelelni. És ez félreviszi a boldogság fogalmát is: tedd ezt meg azt, és akkor boldog leszel. Pedig naná, hogy ebben a lelki nyomorban mindenki az örömet keresi! És ha csak azt vesszük, hányan vásárolnak önsegítő könyveket (ami nyilván nem az egyetlen módszere a változtatásnak), már elmondhatjuk, hogy nagyon sokan eljutnak addig, hogy tudatosan akarnak tenni magukért – azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a boldogság nem valami külső, elérendő pont, ahol az idő megáll, és csak a végtelen jó hangulat van, sem valami instant.
(Természetesen az egyénnek a saját magán való segítés lehet teljesen egyértelmű, és ezt a folyamatot magát nem feltétlenül kell reflexió tárgyává tenni – a boldog élet szerintem sokkal inkább gyakorlati tudás, mint elméleti.)

SELF-help

A teljesen tudománytalan társadalomelméleti vázlatom után azért megosztanék még annyit, mielőtt rátérünk a konkrétumokra, hogy én minden bizonnyal a nevelésem által is hajlamosítva lettem arra, hogy elfogadjam az elme testre gyakorolt hatásának rendkívüli mértékét. 8 vagy 9 éves voltam, amikor gyermekagykontroll tanfolyamot, és 19 vagy 20, amikor a felnőttet végeztem. Édesapám kislánykorom óta küzd pszichoszomatikus panaszokkal, szóval lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy összességében az ivódott belém, hogy a lélek az, ami megbetegíti a testet, az elme pedig az, ami meg is gyógyíthatja. Mindenesetre, a stressznek és a lelki problémáknak a betegségek kialakulásában játszott szerepéről elég komoly orvosi irodalom van, szóval ezt nem az önsegítő könyvek találták ki 🙂 Nagyjából akkoriban, 19 éves koromban haltak meg az anyai nagyszüleim – a fent is említett nagyapám egészen váratlanul, nagymamám pedig nem egészen egy évvel később ment utána, miután kiújult a rák a szervezetében; az orvosok pedig megmondták, hogy ez azért volt lehetséges, mert a hónapokig tartó mély gyász teljesen legyengítette az immunrendszerét. Azt hiszem, ez az időszak tovább mélyített pár korábbi dolgot (az agykontrolltól függetlenül is), melynek eredményeként 1 évvel később pszichés eredetű enyhe szívritmuszavart állapítottak meg nálam, következett fél év pszichoterápia. Miután hosszútávú eredményt nem tapasztaltam, jött A Titok (a film előbb született, mint a könyv). Aztán még 2 évvel később Colin C. Tipping Sorsfordító megbocsátás c. könyve. Nem tudom, hogy mennyi és milyen könyveket kínál a piac, én ezt a két könyvet olvastam végig, és ezek hatottak is rám, s úgy érzem, ennyi elég is volt ahhoz, hogy új perspektívát kapjanak a gondolataim. Véleményem szerint az embernek általában szüksége van külső löketre ahhoz, hogy más paradigmában tudjon gondolkodni – már persze csak akkor, ha nyitott, és igénye is van erre (meg nyilván, ha nem megy magától). Ez jöhet egy baráttól, szülőtől, terapeutától, zenésztől, irodalmártól… én végül két ilyen könyvtől kaptam meg. A védelmem tehát nem direkt az önsegítő könyvekre irányul, és természetesen befolyásolták a gondolkodásomat a saját tapasztalataim (l. fenti ábra), illetve a tanulmányaim, és apukám is :). No de akkor végre mi is az, amire jutottam?

Ami közös ezekben a könyvekben, az a gondolatok teremtő erejének a végletekig történő hangsúlyozása. Ez a Titokban megkapja a Vonzás Törvénye címkét, de Tipping is arról ír, hogy mindent, ami történik veled, te vonzol magadhoz a gondolataid által. Ami a félreértéseket okozza, az a vizualizációnak mint a biztos siker zálogának beállítása: vagyis, ha megmozdítod a kisujjadat (pontosabban a képzeletedet 🙂 ), akkor a világ megváltozik körülötted. Vegyük sorra, hogy a Burkeman kritika, vagyis a felszínes megértés alapján milyen fő hibákba eshetünk:

  1. A vizualizáción múlik minden. Ha jó dolgokat képzelsz el, jó dolgok fognak történni veled.
  2. Ennél fogva tagadni kell mindazt, ami negatív, így a saját hibáidat, a rossz eshetőségeket is. (Ebben az értelmezésben ezt takarja a pozitív gondolkodás.)
  3. Ha nem követed ezt a módszert, boldogtalan leszel. Az a nyomás nehezedik rád, hogy rendelkezésedre áll egy olyan recept, ami egyik oldalról tuti, másik oldalról arra kényszerít, hogy ne légy önmagad – hiszen a hibák és a rossz lehetőségek tagadása abba visz, hogy meg kell játszani azt, hogy ezek nem léteznek, tehát csak egy újabb szerepbe kényszerítenek, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy boldog légy. Ennélfogva a pozitív gondolkodás elvetendő.

Mielőtt rámutatnék arra, hogy szerintem miért hibásak ezek az ellenvetések, térjünk ki arra, mi is ez az áhított boldogság. Én úgy gondolom, hogy azon elcsépelt okból kifolyólag érdemes megtalálni azt a módszert, ami által boldog életet tudunk élni, hogy ez az egy életünk van… és ha már itt vagyunk, ha már egyszer élnünk kell valahogy, miért akarnánk, hogy az általános létmódunk negatív töltésű legyen? Nem gondolom azt, hogy létezne olyan morális törvény, ami a boldog életre kötelez minket – szívünk joga eldönteni, hogyan élünk, amíg ezzel nem fenyegetjük a másik hasonló jogát (Rawls), ugyanakkor azt is gondolom, hogy a magasabb érzelmi intelligenciával rendelkező emberek közössége egy jobb (problémamentesebb) együttélést eredményezhet. Az érzelmi intelligencia pedig szükséges az önreflexióhoz, illetve fejleszthető is általa, amiben pedig a téma szempontjából fontos szerepet játszik, az a pillanatnyi igények, és a hosszútávú örömök szétválasztásának képessége. Benne lehetünk ugyanis helyzetekben, amik kielégítik aktuális vágyainkat, mégis azon kaphatjuk magunkat, hogy valami hiányzik, “nem vagyok boldog”. Ahhoz azonban, hogy fel tudjuk mérni, mi lehet az, ami nem csak a jelennek szól, tisztában kell lennünk azzal is, mi késztetett minket erre a cselekvésre, és miért. A történet lényegében arról szól, hogy felismerjük a hibáinkat, ám ezek nem egy objektív mérce alapján lesznek rosszak, hanem azért, mert olyan helyzetekbe sodornak minket, amelyek végén mindig valami keserűség marad. Érdemes megfigyelni pl., vannak-e ismétlődő mintázatok az életünkben. Én azt tekintem boldogságnak, amikor valaki olyan dolgokban tevékeny, melyek a hosszútávú örömérzetet szolgálják, vagyis tagadom, hogy egy külső, ideális állapot lenne, melyet “megvásárolhatunk” magunknak. Talán világosabb lesz, mire gondolok, ha közben rátérünk a félreértésekre:

  1. A vizualizáció valójában csak egy eszköz, ám nem ahhoz, hogy közvetlenül befizessünk a boldogságra. Tévedés azt gondolni, hogy az egyetlen, amit tennünk kell, hogy azt lebegtetjük lelki szemeink előtt, amire vágyunk. Nem fogok lefogyni, ha esténként arról fantáziálok, hogy vékony vagyok, és közben naphosszat zabálok a tévé előtt ülve. Ugyanígy visszafelé: a céljaimat kisebb eséllyel fogom elérni, ha nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Miért? Szerintem a hiteink közvetve is megmutatkoznak a viselkedésünkben, aki pedig értéktelennek érzi magát, ennek megfelelően fog helyzetekre reagálni anélkül, hogy tudna róla, illetve azokat a dolgokat fogja észrevenni, melyek ezt a hitet igazolják. A vizualizáció csak egy módszer arra, hogy az ember érezni tudja az áhított események mögött, hogy: “mert képes vagyok rá.” Úgy vélem, azért pont a képzelet, mert ebben éppoly átéléssel viseltethetünk a fantazma iránt, mintha az valóságos lenne. Nem biztos, hogy ez bárkinél ilyen egyszerűen működik – nekem pl. általános attitűdöm a vizualizált konkrét élethelyzetekkel szemben, hogy csak az elmében létezhetnek, nem tudom valóságként megélni. Szerintem sokan lehetnek ezzel így, hiszen az ember tele van kétségekkel, amik leválasztják az érzelmeket a képzeletről. (Nem vagyunk már gyermekek, hogy ne tudjuk megállapítani, mi a valóság része, és mi nem…) Ha ajánlhatok valamit: végy egy konkrét cél, képzeld el, hogy megvalósult, és érezd mögötte, hogy “igen, megcsináltam, hálás vagyok magamnak!” Azoknak a dolgoknak a listázását, amikért hálás vagy magaddal kapcsolatban, a Titok is javasolja “felhangolásként” – szóval, ha máshogy nem megy az, hogy felidézd ezt az érzést, szerintem ez beválhat. Én most tesztelni fogom ezt. Nyomon követhetitek majd a “beleférek az F&F szoknyába!” posztsorozatban ;D De ha valaki teljesen más miatt képes arra, hogy higgyen önmagában, az ugyanolyan “jó”. A lényeg csupán az, hogy minden kétséget kizáró hittel rendelkezz. Úgy gondolom, erre nagyon kevesen képesek, főleg az olyanok, akik valamilyen okból eleve bizonytalanok önmagukban. Ez az, amiért érdemesnek tartom apróságokkal kezdeni, amiért végig kell haladni az “áthangolódás” útján. Akarattal választott szokásnak (Arisztotelész) tartom a boldogságra való képességet, aminek elsajátításához időre van szükség, de ha már beivódik, természetessé válik. (Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezt az igényt nem tartom általánosnak – lehetnek olyanok, akikben nincs meg, vagy olyanok is, akiknek a lelki fejlődéssel ez a természetes, és a folyamat reflektálatlan marad, stb. Ez egy létmódváltás azok számára, akikben a félelmek, a csalódások, és az ezekhez hasonló negatív érzelmek olyan szinten felhalmozódtak, hogy abszolút meghatározóivá váltak a közérzetüknek, és annak is, ami velük történik.)
  2. Mindez nem vonja maga után, hogy pl. a megváltoztatni kívánt tulajdonságainkat tagadni kellene. Ellenkezőleg. Úgy vélem, hogy annak elfogadása, hogy aktuálisan olyanok vagyunk, amilyenek, szükséges feltétel ahhoz, hogy ténylegesen tovább tudjunk lépni. Ha nem veszünk tudomást sem a negatív lehetőségekről, amik történhetnek velünk, sem a rossz tulajdonságainkról, akkor megrekedünk a pillanatnyi vágyak kielégítésének szintjén, és az egonk sértettsége uralkodik el rajtunk, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Hadd érzékeltessem egy szimpla példán, mire is gondolok: én nagyon izgulok, ahányszor csak prezentációt kell tartanom. Olyannyira, hogy amikor kiállok a hallgatóság elé, mindent elfelejtek. Ugyanakkor arra vágyom, hogy szenvedélyes, magával ragadó előadással szórakoztassam a közönséget. Ám nem lenne túl logikus lépés tőlem, ha úgy gondolnám, hogy “áh, nem is szoktam stresszelni”, és holnap kiállnék az előre megírt szövegem nélkül; ennek ellenére bazira meg lehetnék sértődve azon, hogy felsültem, és érezhetem úgy, hogy mindenki hibás rajtam kívül, mert x csúnyán nézett, y pedig a szomszédjával beszélgetett, és nem is érdekelte, amit mondok, szóval ezért blokkoltam le. DE ugyanígy nem tartanám okos dolognak azt sem, ha folyvást arra gondolnék, hogy mivel nem tudok úgy előadni, ahogy szeretnék, iszonyatosan béna vagyok, és mindenki hülyének fog nézni, amiért a saját témámról sem vagyok képes beszélni. Hiszen ezzel csak mélyíteném az izgulást, és magamra vonatkoztatnék tőlem teljesen független megnyilvánulásokat. (“X azért néz furán, mert hülyeséget beszélek [hiszen egy bénaság vagyok].”) A végletekbe esés helyett szépen végiggondoltam, miért is vagyok ennyire izgulós. Tudom, hogy túlságosan erős megfelelési kényszerem van, és tudom, hogy ez nagyjából honnan ered; tudom, hogy félek attól, hogy hibázzak, mert attól tartok, hogy nem fogadnak el, ha nem vagyok tökéletes. Mit lehet ez ellen tenni? (Hiszen nem csak arról van szó, hogy jobb előadó szeretnék lenni, hanem arról is, hogy kellemetlen érzés kíséri, ha beszédet kell tartanom.) Fokozatosan áthelyeztem a fókuszpontokat: a.) ha kellett, mantráztam, hogy senki sem tökéletes. b.) Beláttam, hogy az érv-alapú kritikák nem a személyem elleni támadások, ezért nyitottá váltam ezeknek megfontolására. (Nem pedig: “én ezt gondolom, és mindenki bekaphatja!”) c.) Aztán átéreztem azt is, hogy ha elrontok valamit, akkor sem válok halálos beteggé, és a Föld is tovább forog, szóval katasztrófa nem történhet. Az élet nem fog megállni annak a rossz pillanatnak az uralma alatt. d.) Elkezdtem arra koncentrálni, hogy szeretem a témát, amiről beszélek. Szeretem akkor is, ha csak felolvasom, és szeretem megosztani másokkal, amit szeretek. Továbbá megtanultam, hogy minél ismerősebb vagyok egy területen, annál magabiztosabbá válok, és akkor érzem magamat ismerősebbnek, ha folyamatosan újragondolom a kapcsolódó dolgokat, így ezzel is operálnom kell az elképzelt képességemre való törekvésben. Ettől még természetesen érezhetem rosszul magam, mert pont nem jutott eszembe valami, amit tudtam volna, vagy bármi közbejöhet. Eltelt egy év, és bár papír nélkül még mindig nem tudok előadást tartani, sőt, izgulok is, de közel sem annyira, mint régen, továbbá magabiztosabb vagyok, és tényleg örömmel adom át, amit épp tudok. Elkeserít, hogy még nem vagyok szenvedélyes prezentáló? Nem! És nem azért, mert biztosra veszem, hogy az leszek, hanem azért, mert amellett, hogy erre törekszem, élvezem, amit csinálok, vagy ha aktuálisan éppen nem, akkor is tudom, hogy ez egy olyan egész része, amit összességében jóként értékelek saját magam számára. A lényeg az, hogy ne rekedjünk meg a (rossz) pillanatban, legyünk képesek túllépni rajta. És szerintem akkor vagyunk képesek erre, amikor egészében tekintjük a dolgokat, mert csak ennek vonatkozásában tudunk tanulni. Ha az egészre tekintünk, akkor fog egy pillanatba sűrűsödni a volt, a van, és a lesz; “megragadjuk” a változást. Ha leragadunk egy ponton, és állandóként magunkévá tesszük, akkor gyakorlatilag csak múltunk lesz, hiszen mindent ez fog meghatározni. Nem tudom, mennyire vagyok érthető, ezeket a gondolataimat még sosem fogalmaztam meg. No, de vissza hibákhoz. Az a lényeg, hogy a tényleges személyiségfejlődéshez szerintem szükséges a hibáink létének elismerése. Ahogyan a rossz lehetőségek számbavétele is szükséges, ha nem illúzióban akarunk élni. Az illúzió a pozitív véglet, az abszolút pesszimizmus a negatív – a lényeg, hogy minél reálisabb képet kapjunk (már ha létezik ilyen :P), a pozitív hozzáállás pedig az az attitűd, ami láttatja velünk, hogy a legrosszabb eshetőség bekövetkeztekor is megy tovább az élet. Azért lesz a boldogság tevékeny, mert folyamatosan építjük magunkat; ehhez azonban először tudnunk kell, milyen “hozott anyagból” dolgozunk 🙂
  3. Azon pedig nem kell stresszelni, hogy ezt az utat miként fedezzük fel. Nem az a lényeg, hogy bemagoljuk a Titkot – nem vagyunk gépek, amikhez univerzális használati utasítás járna. Szerintem a vonzás törvénye mögött azt kell meglátni, hogy amilyen a legmélyebb valódban vagy, az határozza meg a reakcióidat, illetve azt, hogyan észleled a világot. A Titok egy ponton azt írja, hogy az univerzum nem törődik azzal, hogy egy-egy gondolatodat rosszként vagy jóként értékeled; azt fogod bevonzani, amit nem szeretnél, ha erre koncentrálsz. Mi van a sorok között? Az, hogy mélyen bennünk ott egy rögzült hit, ami állandóan az igazolást keresi (Tipping), ennél fogva meghatározza azt is, mit veszel észre – és ez történetesen lehet egy olyan valami, ami rossz érzést okoz. Ha az ember nekiáll megkeresni ezeket, majd változtatni rajtuk, akkor tehát nem a világ fog másként reagálni az ő gondolataira, hanem ő maga fog más módon élni. Természetesen ez egy borzasztó nehéz vállalkozás, én pedig abban is bizonytalan vagyok, hogy minden ilyen hitünk hozzáférhető lenne, s valójában azt sem hiszem, hogy mindenen változtatni tudunk magunkkal kapcsolatban, amin szeretnénk. De ahogy írtam a második pontban, nem is ez a cél, s a cél sem a lényeg; a fő az, hogy a legtöbbet tudjuk kihozni abból, ami van, hogy életünk végén ne keserű szájízzel csekkoljunk ki. És szerintem nem árt tudatosítani, hogy az “életünk vége” nem egy olyan pont, amit állandóan elfed a távoli jövő homálya. Bármelyik napon, bármelyik pillanatban eljöhet. Nyilván hasznos itt is a kontroll, hogy azért ne telepedjen rá ez a gondolat a lényünkre, de úgy vélem, az is teljesen egyénfüggő, ki hogyan kezeli ezt. Nekem pl. a mindennapjaim része, hogy lezajlik bennem egy-egy intenzív érzelmi összecsapás lét és a nemlét egymáshoz való viszonyáról – sokáig megtettem mindenfélét, hogy legyőzzem, mert utáltam ezt az élményt. Aztán beláttam, hogy ez a lelki alkatom része, és az energia, amit a tagadásba és az utálatba fektetek, ugyanúgy felhasználható az elfogadásra és a továbblépésre. Szerintem az a lényeg, hogy mindenki saját ösvényt találjon, amin haladni képes.

Ettől függetlenül én is tele vagyok rossz pillanatokkal, sőt, jelenleg túl sok félelemmel is, meg rengeteg “képtelen vagyok bármit is tenni” momentummal, DE nem is hiszem azt, hogy megtettem mindent; hogy teljesen ismerem magam, és így azt sem mindig tudom, hogy különböző területeken mi jó nekem hosszútávon. A cél azonban nem az, hogy egy nagy, statikus térképre egészében felírjuk magunkat – nem, én nem erre az egészre gondolok. Bár úgy vélem, van néhány tulajdonság, amik a lelki alkatunk gyökerét alkotják, minden más, amik vagyunk, dinamikus, pontosabban ennek  fenntartása lesz az, ami a boldogság forrása. És ez involválja azt is, hogy a pozitív pillanatokban sem szabad megrekedni! Mert azok is elmúlnak, és energiát fektetni abba, hogy a múlt maga legyen újra a jelen, szintén fölösleges. És mindez nem takarja azt, hogy a jelenbe nem volna tanácsos kiengednünk az érzéseinket. Szerintem minél őszintébbek vagyunk egy helyzetben, annál jobban ismerhetjük magunkat, és így annál inkább tisztában lehetünk vele, melyik érzelmünk szól a pillanatnak, és melyik az egész jelenének.

Azért hoztam ennyi személyes példát, hogy megmutassam, nem egy külső, mindent tudó pozícióból kívánok erről a témáról beszélni. Ez az én utam, amivel igyekszek másoknak is csapást kínálni – főleg a barátaimnak, ha kérik 🙂 És belegondolva nem csoda, hogy félrevezető, ha csak annyit mondok, hogy “ne gondolj erre meg arra, mert azt fogod bevonzani”, hiszen a dolog ennél sokkal összetettebb. A fentiekben nem sok szót ejtettem arról, hogyan látom annak szerepét ebben a rendszerben, hogy az elme hatással van a testre. Meggyőződésem ugyanis, hogy létezik ez a kapcsolat, ennek korlátairól viszont még nincs határozott véleményem. Továbbá tisztában vagyok azzal is, hogy rengeteg ponton nyitni lehetne egy újabb értelmező cikkelyt, de azt hiszem, a konkrét témára így tudtam nagyjából felfűzni a gondolataimat – nem tudom, mennyire lett érthető, mert ez az első eset, hogy egy helyre gyűjtöttem őket. Remélem, végtére is sikerült bemutatnom, miért védelmezem a pozitív gondolkodást, amiről bár expliciten nem sokat írtam, a dinamika tudatát értem alatta, ami sokkal inkább egy attitűd, mint tudás.

Advertisements

5 responses »

  1. Lencsilány szerint:

    Szerintem jó ez az írás, csak túl hosszú…

  2. annashairisred szerint:

    ha viszont könyvre gyúrsz, akkor találj ki mögé valami jópofa történetet, és már kész is van! egy lányról, akivel tudsz azonosulni. akkor nem lesz ilyen “szaknyelvi”. már el is képzeltem, szép halványrózsaszín borítóval :)) tetszett amúgy, nekem is hasonló a véleményem a selfhelpről. annyit hozzátéve, hogy több ágazata is van ennek (csinálhatnál belőle sorozatot is:)

  3. Réka Szalóki szerint:

    Anett! Nagyon tetszett a cikk!és nagyon jól írsz, nagyon szórakoztatóan! 🙂 Szerintem neked tök jó téma lenne, ha vizsgálnád az elme-test kapcsolatát, bioetika, placebok, ilyesmi, de ez a közvetlen, személyes stílus maradjon mindenképp! És igen az ember arról tud igazán jól írni, ami közel áll hozzá. Egyébként a cikk tartalmával, mondanivalójával is egyetértek alapvetően, csak néha rám jön a lázadhatnék! 😀 Meg asszem kiforrott véleményem sincs erről, mint sok másról sem, az agnosztikus hozzáállásom se kifizetődő sokszor . 😀 puszi

  4. anordess szerint:

    Köszi, Csajok, és a tanácsokat – a halványrózsaszín borítót én egyből csillogó betűkkel látom, úgyhogy ezen alakítani kéne, mert még a végén beraknak a tinikönyvekhez, de aztán erről az jutott eszembe, hogy talán nekik kéne valami ilyesmit írni viccesen! Találtam a gépen ilyen régi msn-es blogolást magamtól, hát ott aztán volt konstans világfájdalom 😀

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s