gondolatok az emlékezésről Kundera nyomán

Ilyenkor mindkettőjüknek volt két szabad órája, s rendszerint sétálni mentek a kutyával. Karenin ezt tudta, s valahányszor befejezték az ebédet, már nyugtalanul szaladgált körülöttük. Ám most, amikor Tereza leakasztotta a nyakörvet meg a szíjat, a kutya csak hosszan nézett rájuk, és nem mozdult. Ott álltak fölötte, és igyekeztek (a kutya kedvéért) tréfálkozni, hogy jobb kedvre derítsék. Csak egy idő múlva, mintha megesett volna rajtuk a szíve, Karenin három lábon hozzájuk bicegett, és hagyta, hogy rátegyék a nyakörvet.

– Tereza – szólalt meg Tomaš –, tudom, hogy meggyűlölted a fényképezőgépet. De most hozd magaddal!

Tereza engedelmeskedett. Kinyitotta a szekrényt, hogy megkeresse benne az eldugott és elfelejtett gépet, Tomaš pedig folytatta: – Ezek a fényképek egyszer majd sok örömet szereznek nekünk. Karenin életünk egy része volt.”[1]

Ha emlékeinket meg akarjuk őrizni, akkor bizonyára elsőként a képre gondolunk. Fontos események alkalmával vagy egy utazás során ott lóg nyakunkban a fényképező. Megőrizzük a prospektusokat, belépőket, szalvétákat, csokipapírokat, beletesszük egy dobozba, hogy később elővegyük őket. Ott sorakoznak elzárva, s egészen odáig nem is gondolunk rájuk, amíg takarításkor a kezünk ügyébe nem kerül. Mit csinálunk, mikor elővesszük ezeket az apróságokat? Emlékezünk? Nosztalgiázunk? Mi a különbség emlékezés és nosztalgia között? Az emlékezés puszta felidézés? Hogyan is ragadható meg a nosztalgia?

Bartlett angol pszichológus Az emlékezés című munkájában határozottan elkülöníti egymástól a felidézést és az emlékezést, mert az utóbbi során felerősödik az a tényező, amely során a felidézett dolgot „időponttal, hellyel és valamilyen személyes jeggyel” látjuk el. Az emlékezés véleménye szerint „képzeletteli rekonstrukció vagy konstrukció”, mely a múltbéli esemény képi vagy nyelvi tartalmaiból, és az azokra vonatkozó akkori és jelenlegi viszonyunkból alakul ki. A memória tehát nem megismétlő, reprodukáló jellegű. [2]

Az ókor és a középkor embere különös figyelmet szentelt az emlékezetnek, ezáltal a memóriának, ezt tartották az ember legfőbb értékének, hiszen így volt lehetséges az ismeretanyag tárolása. Ez azonban mára megváltozott, egyre inkább a technika nyújtotta lehetőségekre támaszkodunk, s ez az élményeink tárolására is kihat: fotón, videofilmen rögzítjük azokat.[3] Az emlékezés így sokkal mechanikusabbá válik, s maga az emlék is megváltozik, hiszen az élmény befogadása helyett nagyobb hangsúlyt fektetünk a megőrzésre, s bár így könnyen reprezentálható lesz, nem kötődnek már hozzá olyan mély érzelmek, míg a nosztalgia pont az ellenkezőjét sugallja.

A nosztalgia akármilyen vonatkozásban használjuk is érzésekkel, érzelmekkel telítettséget jelez. Ezt már a nosztalgia eredeti jelentése, a honvágy is mutatja, ami a hazatérés, visszatérés jelentésű görög nosztosz szóra vezethető vissza. Az idegen szavak szótára úgy határozza meg, mint valamiféle sóvárgás, vágyódás, egy tőlünk távoli vagy elveszett, elmúlt dolog után. A nosztalgia kifejezést szokás a szocializmus éveinek kedélyes megidézésére alkalmazni, de egy középiskolás is ezt a szót használja arra, amikor társaival régi közös emlékeiket két óra között felelevenítik, az ő élményeiknek azonban már nem sok közük van a szalagos magnóhoz vagy a búgócsigához, amit előszeretettel céloz meg a szocializmus ily’ fajta emlékezete.

Nem meglepő tehát, hogy számos kritikához vezetett már, vajon helyes-e ez a magatartás, ami nem követi a történelem higgadtan kikövezett útját. Igyekszik pihe könnyűségűvé változtatni a történelem diktálta nyomasztó tényanyagot. Így aztán azt érezhetjük, ez a megszépítő cselekedet nem mentes a túlkapásoktól vagy akár a giccstől, s tárgyából adódóan öreges dolog. Talán éppen ezért nem szerettem soha ezt a szót, pedig ha megfosztjuk ettől a jelentéskörtől, akkor egy olyan kifejezést kapunk, ami az emlékezés sajátos és egyben fontos vonására világít rá.

Irányítsuk vissza a nosztalgiát a kollektív emlékezet keretéből a személyes emlékezet körébe! A nosztalgia nem egy csoportot céloz meg, ahogyan azt a történelempolitika teszi, hanem egy egyént. Nem a közös múlt fejeződik ki benne, hanem az emlékező egykori közege, ami a mindennapok során körülvette, ezért a Trabantot vagy a Bambit eleveníti fel, a politikai rendszer helyett. Ezért sokkal inkább azzal az emlékezettel rokonítható, ami a személyes élményeket jeleníti meg. Ebben az értelemben a személyes emlékezetnek az a formája a nosztalgia, mikor az emlékező a múlt eseményeire pozitívan gondol vissza, kiragadva és felerősítve azokat a mozzanatokat, elemeket, amelyek szépek voltak, míg a rosszakat háttérbe szorítja. Így óhatatlanul vágyódni kezd utánuk, amit a megismételhetetlenség tudata tovább fokoz.

Ezt az erős érzelmi töltetet sokszor valamilyen váratlan epizód idézi elő, s a meglepetés erejével ható, könnyen múló folyamat, amit az állandó ismételgetés megfakíthat. Mikor elővesszük a dobozba rejtett emlékmaradványokat, nem csodálkozunk annyira, mert ha úgy érezzük is, hogy megfeledkeztünk a dologról, mikor megtöltöttük a ládát, tudtuk, azért tesszük, hogy később emlékezzünk. Máskor viszont teljesen hirtelen öntenek el bennünket az emlékek, mint mikor Proust hőse a teába áztatott madeleine sütemény hatására az azelőtt hidegen, távolságtartóan felidézett Combray-t, hirtelen újra élettel telien, hozzá közel állóként látta. A múltat időnként „hiába próbáljuk felidézni, értelmünk minden erőfeszítése hasztalan. Kívül esik az értelem területén és hatalmán, valami kézzelfogható tárgyba van rejtve (ennek a kézzel fogható tárgynak a bennünk keltett benyomásába), amiről még csak sejtelmünk sincs. Pusztán a véletlenen múlik, hogy ezt a tárgyat halálunk előtt megtaláljuk-e vagy sem.”[4] Néha elég meghallanunk egy dalt, megéreznünk egy illatot, hogy pillanatok alatt megteremtődjön az elveszett régmúlt, s az, hogy a jelenben ilyen határozottan felbukkan, majd elmúlik, halvány sóvárgást hagy maga után. Úgy hiszem, ezt nevezhetjük nosztalgiának.

Ahhoz, hogy így tudjunk emlékezni, nem elég a felidézhetőségről gondoskodnunk. Amíg azon fáradozunk, hogy később elővehető, mutogatható fényképet készítünk, addig mindazt csupán a lencsén keresztül látjuk, és már az elmúlását tervezzük, így az emlékek fakóbbak lesznek. Tomaš arra kérte Terezát mielőtt elindultak volna családtagnak számító kutyájuk utolsó sétájára Kundera regényében, hozza magával rég félretett fényképezőgépét, hogy kép formájában is megörökítsék Karenint.

– Hogyhogy volt? – fortyant föl Tereza, mint akit kígyó mart meg. A fényképezőgép ott feküdt előtte a szekrény alján, de nem hajolt le érte: – Nem viszem magammal. Nem akarok arra gondolni, hogy Karenin nem lesz. Te már múlt időben beszélsz róla!

– Ne haragudj – kérte Tomaš.

– Nem haragszom – mondta Tereza megenyhülten. – Én már annyiszor rajtakaptam magam, hogy múlt időben gondolok rá. Annyiszor szidtam magam érte. Éppen emiatt nem viszem magammal a fényképezőgépet.

Szótlanul mentek az úton. Nem beszélni, ez volt az egyetlen módja, hogy ne gondoljanak Kareninre múlt időben. Le nem vették róla a szemüket, és szüntelenül vele voltak. (…)

Sohasem adott Kareninnek édességet, de néhány napja vett neki több tábla csokoládét. Most kicsomagolta őket az ezüstpapírból, darabokra tördelte, és szétszórta a kutya körül. Odatett még egy tál vizet, hogy amíg a kutya egyedül van otthon, semmi se hiányozzon neki. Mintha a pillantás, amit az imént Terezára vetett, kifárasztotta volna Karenint. Bár csokoládé vette körül, többé már nem emelte föl a fejét.

Tereza lefeküdt mellé a padlóra, és átölelte. A kutya nagyon lassan és bágyadtan körülszimatolta, egyszer vagy kétszer megnyalta. Tereza csukott szemmel fogadta kedveskedését, mint ki örökre emlékezetébe akarja vésni a pillanatot.”[5]


[1] Kundera, M.(1992): A lét elviselhetetlen könnyűsége,Budapest, Európa Könyvkiadó. 377.

[2] Bartlett, F. C.(1985): Az emlékezés, Budapest, Gondolat Kiadó. 274-309

[3] Foer, J.: Fakuló emlékek nyomában. National Geographic Magyarország, 5/57 57-77.

[4] Proust. M.(1961): Az eltűnt idő nyomában I. Swann, Budapest, Európa Könyvkiadó. 68.

[5] Kundera, M.(1992): A lét elviselhetetlen könnyűsége, Budapest, Európa Könyvkiadó. 377, 387-388

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s